Furcsa, hogy mik jutnak eszébe az embernek...olyanok voltak ezek a történések mintha csak tegnap játszódtak volna, emlékszem minden egyes szóra, mozzanatra, pedig már hosszú hónapok teltek el...Nem is gondoltam rájuk jó ideje, de már szinte mindenen filozofáltam, hiszen tízen….Isten tudja hány órája virrasztottam a kék fényes inkubátor mellett, amiben az én falat gyermekem feküdt betapasztott szemmel. Kucorogtam az ágyon, percenként pozíciót váltva, mert a szülés fájdalmai még nem múltak el maradéktalanul, és figyeltem a lányom. Most tudtam csak igazán szemügyre venni minden apró kis porcikáját. Nem tudtam mi fog velünk történni, csak azt tudtam, hogy most minden véglegesen megváltozott. Innentől mi vagyunk egy család. Ketten...merthogy a világra jötte után már nem szimplán anya lettem, hanem egy egyedülálló anya. A lelkem egyik fele nyugodt volt, mert végre velem volt az, akiért harcoltam mióta csak megdobbant a szíve bennem, a másik felem viszont zaklatott lett, mert ficánkolt bennem egy rossz érzés, hogy mindent jó előre látni akartam, és most homályos volt minden út. Párás volt az üveg, hol a boldogság, hol a bizonytalanság könnyeitől. Csak egy valamiben voltam biztos, hogy bármi is történik, emellett a gyerek mellett mindig olyan stabil pont leszek mint egy hadsereg, bármivel, és bárkivel szemben.

Az első nagy csatánkat már megvívtuk együtt, és azt remélem Kuglófom Egyetlen Mazsi Drazsija, hogy a születésed volt a legnagyobb nehézség amit az életedben átéltél. A fizikai fájdalom emléke nálam már kezd kikopni, de az a félelem amit akkor átéltem, még a mai napig sokszor kísért. Tudom, hogy a kicsi lelkedben te is átélted mindazt amit én, te is féltél, és emlékszel is erre. Nem volt könnyű utad erre a világra, és én talán, még soha életemben nem rettegtem annyira semmitől, mint attól, hogy elveszítjük egymást. Hogy mikor lettem az anyukád? Nem akkor amikor a megszülettél. Akkor még csak a gondviselőd lettem, de most elmesélem neked, hogy valójában mikor is lettem én több ennél….

A megszületésed estéjén rosszul lettem a fáradtságtól, és elvittek tőlem, hogy pihenjek. Azt ígérték mire felébredek ott leszel mellettem, de felébredtem, és te nem voltál sehol, üres volt a rácsos kiságy. A szívem olyan erővel kalapált, hogy a testem zsibbadni kezdett, megijedtem, mert nem értettem miért nem vagy velem?! Miért nem hoztak vissza hozzám?! Azonnal tudni akartam, hogy jól vagy e, ezért elindultam érted. A folyosó másik végén voltál, és egy örökkévalóságnak tűnt mire odavonszoltam magam, fájt mindenem, de csak egy valami lebegett a szemem előtt, te... Ahogy beléptem a csecsemőmegőrző ajtaján félhomály, és síri csend fogadott, mindannyian békésen aludtatok. Megnyugodtam ahogy megláttalak, és odaléptem az én rózsaszín plédbe bugyolált kis csomagomhoz. Óvatosan a karomba vettelek, és elindultam, mert mielőbb vissza akartam érni a szobánkba. Kimerültnek és gyengének éreztem magam, aggódtam, hogy cserbenhagy a testem, és bajod esik. Aludtál a karomban, én gyengéden szorítottalak magamhoz, közben figyeltem az arcod, a pisze orrocskád, sajnálkoztam a véraláfutásos buksid láttán, mindeközben azon morfondíroztam, hogy a manóba lettél ilyen kopasz baba, amikor én meg voltam róla győződve, hogy dús hajjal érkezel. Talán az út közepén járhattunk, amikor hirtelen megrezzent a pillád, és felébredtél. Megálltam. Szerettem volna tovább menni, de nem tudtam. Nem bírtam megmozdulni, mert teljesen megbénultam attól az érzéstől ahogy rám néztél, a gyönyörű bogár szemeiddel. Soha senki, sem előtte, sem azóta….soha senki nem nézett rám olyan csodálattal, és szerelemmel mint te akkor. Belém égett az a pillanat, megtörtént amit úgy hívnak: csoda. Az én csodám voltál, akkor, ott, belém vésődtél, örökre, és megmásíthatatlanul. Ahogy percekig néztél rám, lenyomatot hagytál a szívemben, és olyan láthatatlan szeretettel vettük körül egymást, amit csak mi tudunk, csak mi látunk, csak mi értünk, és csak mi érzünk. Szívszövetséget kötöttünk, ekkor lettem én az anyukád.

A ronda, rideg, kórházi folyosó kellős közepén történt meg velem életem legszebb pillanata: lett egy lányom....

Órák teltek el, még mindig csak szemeztünk, és nem mozdult. Kezdtem feszült lenni, mert ez a kis közjáték bezavart az eredeti célomba, és inkább rá koncentráltam, minthogy valami helyes fickóval végre jól érezném magam, kötöttségek nélkül. Így a szórakozóhely alsó szintje felé vettem az irányt, hogy körülnézzek, ott mi újság pasi fronton, és persze az is motivált, hogy Mr. Nagymenő szeme elöl eltűnjek. Vagy ő az enyém elöl? Ki tudja már azt….

Még le sem értem a lépcsőn amikor egy isteni mosoly jött velem szembe, egy magas, barna hajú, kölyök arcú fiú személyében. Egyértelműen fiatalabb volt nálam. Nem rajongtam a fiatalabb pasikért, de mivel őt ez látszólag nem zavarta, így én sem aggasztottam magam. Szerencsére nem sokat tökölt, így hamarjában megismerkedtünk. Udvarias volt, kedves, cuki, és istenien csókolt. A csókból ítélve pedig más sem lehetett vele éppen rossz….

                                                                              *****

Madárcsicsergésre ébredtem. Ahogy sandán kukucskáltam a takaró alól láttam, hogy a nap is kisütött már, de megsaccolni sem tudtam hány óra lehet. Azt viszont határozottan tudtam, hogy egy idegen helyen vagyok, egy idegen fiúval. Békésen aludt még mellettem miközben szorosan ölelt, és az embernek egyáltalán nem olyan érzete volt, hogy pár órával ezelőtt még puszta idegenként találtunk egymásra. Jó érzés volt. Finom volt a bőre, tetszett az illata ami nekem különösen fontos, a vonásai ki voltak simulva. El néztem az arcát, és határozottan megállapítottam, hogy nem volt rossz választás előző este. Már csak az éjszaka minősége miatt sem, mert kifejezetten fáradhatatlan szeretőnek bizonyult. Óvatosan kikúsztam az öleléséből, és csendben elkezdtem szedegetni a ruháim. Jól kiterveltem, hogy fogom magam és elhúzok mielőtt felébredne. Mivel nem voltam járatos az ilyen fajta akciókban mert ezelőtt sosem csináltam ilyet, nem tudtam mi a „szokás”. Viccesen csak arra tudtam hagyatkozni amit a filmekben láttam, így tökéletesen amatőr módon talán a combfixemig juthattam amikor mocorogni kezdett és kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt….- szólt álmosan, bágyadt mosollyal- Hova hova Kisasszony?

- Mmmmm...ideje indulnom. Reggel van már…tudod, ma is oktatás...egyébként sem akartam ilyen sokáig maradni...- válaszoltam olyan természetesen ahogyan csak bírtam, de az igazság az, hogy a szokatlan szituáció miatt teljesen zavarban voltam.

- Ne siess, bújj már vissza egy kicsit! - szólt rám, és azzal a lendülettel visszarántott maga mellé-. Egy darabig még így feküdtünk csendben, egymásba gabalyodva. Nem szólt egyikünk sem, és ez így volt tökéletes. Próbáltam kutatni magamban a szégyenérzet után, hogy micsoda egy céda vagyok aki vadidegen pasikkal ágyba bújik, de ennek a szikráját sem éreztem. Sőt! Kifejezetten jó érzés volt, pontosan olyan, amit szerettem volna, hiszen vágytam, hogy újra nő legyek.

- Találkozunk még? - kérdezte-

- Még találkozni? Nem tudom….- válaszoltam szűkszavúan, hiszen én egy éjszakára rendezkedtem be, meg sem fordult bennem több alkalmas „kapcsolat”...Meg is lepett a kérdés, és ugyan jó volt az éjszaka, igazi úriembernek bizonyult, de meg akartam őrizni ezt az egyszeri varázst….

Ahogy tipegtem tőle el, a nap kellemesen melegítette az arcom, bár így április derekán elkelt még a kiskabát. Az emberek bámultak...Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert olyan kócos és gyűrött vagyok, netán furcsa volt reggel 8 kor egy csaj koktélruhában, vagy messziről látszott rajtam, hogy igenhosszú éjszakám volt, és nem éppen sakkoztam. Valószínűleg minden egyben. Mindenesetre a délutáni oktatás már egyáltalán nem esett jól, természetesen az első sorban. Nem tudtam figyelni, azt hittem meghalok a fáradtságtól, és minden pillanatban emlékeztetnem kellett magam, hogy le ne csukjam a szemem, mert abban a pillanatban elaludtam volna. Még az oktató sem dobott fel, mondjuk nem is csoda. Nem „Nagymenő” jött – szerencsére… - nem örültem volna ha ilyen ramaty állapotban lát, hanem valami középkorú fickó tartotta, aki úgy nézett ki mint egy török gyros árus, és aki többször mondta az oké szót pár óra alatt, mint én azt egész életemben használtam. Az viszont egészen jól esett, hogy ő sem festett jobban nálam, de talán-talán, volt valami halovány emlékem róla az előző esti buliból, hogy rommá itta magát. Ahhoz képest, még egészen dicséretes is volt a kommunikációja.

A 32 éves, vezető beosztású férfihez szóló nyílt levelem után, sok kommentelő köveket hajigált rám, mert mégis mit képzelek én magamról, hogy szingli anyaként merek szövegelni, és véleményt nyilvánítani az ismerkedésről? Ugyan a kettő közötti logika számomra talány, de legyen...

Azzal kezdeném, hogy a blogom címe, nem véletlenül a „felcímkézve” nevet kapta. Akik követnek azok tudják, akik nem, íme:

https://www.facebook.com/felcimkezve/photos/a.1580985325550167.1073741828.1580969552218411/1580985295550170/?type=3&theater

Mindjárt a bejegyzés legelső részére szeretném felhívni nem csak a hurrogók, de érdekesség -képpen mindenki figyelmét:

„Pocaklakó kora óta egyedül nevelem a két éves lányom. Mert választottam, mert hoztam egy döntést, aminek azóta is viselem a felelősséget és a következményeit minden jó, és minden rossz periódusával együtt.”

„mert választottam, mert hoztam egy döntést...” Én, és nem más. Tudjátok, a legtöbb embernek egészen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen „életformát” maga választ meg egy nő. Azért elképzelhetetlen, mert a legtöbbekben még a régi program fut. Az a program, ahol a család vára – látszatra boldog, szent, és sérthetetlen, (egy nőnek össze kell ezt tartani, ezért elviselni minden megalázást, sértést, bántalmazást) – a felszín alatt viszont- ...rengeteg középkorú, vagy éppen idős nő / férfi, el tudná mesélni, hogy éppenséggel mégsem volt olyan jó, szent meg hűséges az a házasság, aminek aztán az ezüst, meg aranylakodalmát dinom – dánomban, képmutatva ünneplik Isten szent színe előtt. A „régi kor” egy valamiben tért el alapjaiban a mostanitól, hogy sokkal több mindent elviseltek a házasfelek egymástól, és lehet szépíteni, de ez főleg a nőkre igaz.

Elképesztett, amikor férfiak nekem címezve a mondandójukat olyanokat írtak, hogy mennyire béna vagyok, nekem már rég „férjet kellett volna fognom magamnak”….mivel szingli létben élek, ezért én a „rossz döntések királynője vagyok”….

No ácsi... Alapvetően a világban kétféle ember létezik. Aki alkuszik, és aki nem. Nem nehéz rájönni, hogy én az utóbbi vagyok. Naná, hogy hoztam rossz döntéseket - ki nem? - amik nélkül ma nem lennék az aki, és nem is írnék nektek. A már „férjet kellett volna fognom” kritika tulajdonképpen szóra sem érdemes, de oké. Majd kimegyek a tóra aztán fogok egyet kettőt.

Tudjátok, hogy én miért nem alkuszom? Mert nem vagyok besz@rva attól, hogy egyedül kell élnem. Nem vagyok olyan gyáva mint te, meg te, meg te…..akik sokan vannak az én környezetemben is, de biztos, hogy a tiédben is. Játsszák a párkapcsolati játékukat, közben pedig magányosak a „szerelmük” mellett, más nőre / férfira vágynak, izgalomra, szenvedélyre, de belesüppedtek a megszokás és a magánytól való félelembe, az elvárások mocsarába. Társfüggők lettek amiből képtelenek kilépni, de persze az nem okoz gondot nekik, hogy mondjuk heti pár órára megtegyék, amikor is félredugnak. Ahhoz sosem elég gyávák, de beleállni egy új kapcsoltba….felejtsd el. Ezek az emberek ha csak idő előtt nem fulladnak bele a mocsarukba, akkor belőlük lesznek majd azok az idős nők meg férfiak, akik a felszínen….de a felszín alatt….Én egy szenvedélyes ember vagyok, akin addig nem hat szó, érintés, gesztus, amíg nem szeret. Addig hasztalan minden, bár mennyire is „sajnálom” azokat, akik törték / törik magukat értem. Ilyen ember vagyok én. Ilyen nő, és ilyen anya, aki még az anya mivoltja miatt sem megy bele részmegoldásokba, mert hiszem, ha az anya nem boldog, úgy a gyerek sem lehet az. Persze én is voltam gyáva, úgy a húszas éveim elején, de ahogy felnősz, úgy változik meg a személyiséged. Nekem így változott. Gyávából - bátorrá, és nem fordítva, mert tudom, hogy alkudva csak örömök érhetnek, mélyről jövő boldogságok nem, és amelyik felnőtt ember azt állítja, hogy ő ezt nem tudja, az hazudik.

Ahogy egyre több nő ébred a tudatára, és bátrabban merik képviselni az saját és a gyerekeik érdekét, ahogy egyre stabilabban állnak egyedül is a lábukon, annál többen támadják, és feministázzák őket, ahogy engem is. Támadják őket a férfiak, mert hát miaz, hogy sok – egyedül álló nő / anya, egy lába is van olyan erős mint sokszor velük a kettő, ez pedig nagyon bántja az egójukat, és támadják őket azok a nők is, akik irigyek rájuk, mert ők maguk, soha nem mernének ekkorát lépni. Sokan anyagi függés miatt kénytelenek rossz kapcsolatban élni, de elgondolkodtató, hogy őket is 2 csoportra lehet osztani. Hiszen vannak azok akik tényleg a kapualjba végeznék, de vannak ám olyanok is, akiknek még mindig kényelmesebb egy bántalmazó, agresszív, megalázó luxusbörtön, mint egy nyugalmas anyaotthon szegényes szobája…A parlamenteben csücsülgető, fejet vakargató embereknek is órási a felelőssége ebben a kérdésben. Mert amíg „külföldiek” - jelenleg, és reméljük később sem – létező erőszakos cselekedetitől védeni akarják hazánk asszonyait, gyermekeit, úgy a hazafiaktól nem teszik meg. Meg lehet nézni a családon belüli erőszak statisztikáját. Hát nem logikátlanul beteges, perverz egy disznóság ez? Hogy ez ennyire nem érdekli őket?

Aztán beszélgethetnénk egy olyan szinglianyu / női csoportról is, akik ugyan nagyon sokan vannak, de bizonyos okokból a társadalom előtt nem annyira ismertek. Ők azok a nők, anyák, akik rajongásik szerették, és még szakítás után is szeretik a párjukat, de a társuk a számtalan ismert, és ismeretlen pszichés betegség valamelyikében szenved, veszélyes a családjára lelkileg, rosszabb esetben pedig testileg is. El tudja valaki képzelni azt a kínt, hogy van egy ember akit szeretsz, de nem lehetsz vele mert rámegy nemcsak a saját, hanem a gyermeked élete is? Olyan negatív lelki lenyomatokat képesek hagyni az ilyen emberek, amiből csak a nagyon erős, tudatos nők képesek felállni úgy, hogy újra egyenes háttal létezzenek. A padlótól hosszú út vezet addig, hogy valaki meggyógyuljon, és ezen az úton olyan megállók vannak, amik képesek újra, és újra akkora pofont adni, hogy kezdheted előröl az egész addigi belső munkát.

A blogom bár az egyedülálló anyaságból indult, mégsem nagyon foglalkoztam ezzel a témával, nem véletlenül, mert nekem / nekünk ez nem olyan "nagy szám", csak a társadalom kezel minket másképp, valami különös "fajnak". Mi ebbe beletanultunk, van ki beleszokott, nekünk ez vált természetessé. Vannak a „normális” családok, és van az én családom a gyerekemmel, ami számomra normális. Nem mondom, hogy egyes dolgok könnyűek, - fizikálisan, lelkileg, mentálisan, szellemileg két ember helyett létezni - de alapvetően abszolút nem érzem azt amit a társadalmi sztereotípiák nyomnak felénk, szingli anyák felé, hogy valami szerencsétlen, szánnivaló hülyék vagyunk, akiknek össze kell tenni a két kezét, ha egy férfi hajlandó velünk szóba állni, és tökmindegy milyen, „meg kell fogjuk”. Sőt...sok dologban azt hiszem jóval könnyebb is az életünk, mint a párban élő nőknek. Tudjátok mennyire klassz, hogy nem kell állandóan szőrteleníteni? :) Minden viccnek a fele igaz, de az elvitathatatlan, annak, hogy valaki egyedül neveli a gyerekét, megvan az oka, ami általában nyomós, és az utolsók között szerepelnek azok az érvek, hogy nem tudunk magunknak férfit fogni, vagy éppen nem tudtuk megtartani gyermekünk apját.

Nem kérünk mi sajnálatot, ahogy azok a párban lévő nők sem kérnek, akik egész nap gyereket nevelnek, háztartást vezetnek, dolgoznak, tetszeni is akarnak nektek, férfiaknak, este még szexelnek is, ha akarnak, ha nem, hogy a kedvetekre tegyenek – gratisnak szőrteleníteni is kénytelenek... –, de egy valamit tisztázzunk….ahogy sajnálat nélkül is köszönjük szépen remekül megvagyunk, úgy olyan zrikálás nélkül is, amiben minket minősítetek, tudatlanul...Szégyellje el magát minden ember, főleg azok a férfiak, akik mondjuk rajtam keresztül tettek megjegyzést az egyedülálló anyákra, mert apukáim….ti pont azok a nagypofájú „férfiak” vagytok, akikre egy hétig bíznának rá egy gyereket, önként folytanátok vízbe magatokat...2 nap után….míg mi, a „rossz döntések királynői” csak megigazítjuk a kis koronánkat, és tesszük a dolgunkat mint bárki más, csak éppen egyedül. Dicsőség ez? Nem, nem kértük mi senkitől, hogy trónja emeljetek minket, mert ha elhiszitek, ha nem – leginkább nem szoktátok-, de szívesebben élünk így, mint egy olyan férfi oldalán, egy olyan családban, ahol nem lehetünk igazi nők, és anyák sem, mert vagy magunkat, vagy a gyerekünket kell állandóan védenünk.

„ Én tudom jól, hogy mire születtem, hangjegy vagyok a süket fülekben...” És amíg ez így van, amíg hallatni tudom a hangom akár szóban, akár írásban, minden nőt és anyát arra fogok biztatni, hogy próbáljon meg inkább egyedül élni, mint egy olyan ember mellett, aki nem becsüli meg. Lehet, hogy eleinte nem könnyű, de mindenkiben benne van az a képesség, hogy egyedül is jól érezze magát, önálló célokkal, tervekkel.

A saját igazsága mindenkinek önmagában van, az enyém pusztán ennyi: amíg nem leszek újra olyan szerelmes, hogy beleremeg a szívem, addig nekem nem lesz párom. Amíg nem vágyom újra úgy férfi után, hogy minden porcikám belezsibbadjon, addig nekem nem lesz párom. Amíg nem nevetek már attól is, hogy csak a másikra gondolok, addig nekem nem lesz párom. Amíg egy-egy okos ötlete, gondolata, mondanivalója után, nem tölt el büszkeség, addig nekem nem lesz párom. A sor hosszú, bizonyára vannak akik már ezek alapján is azt mondják, hogy egyedül fogok megöregedni. És? Az rossz? Ha nem, miért nem? És ha igen, miért igen?

Amennyien vagyunk, annyi választ adunk....ti boldogok vagytok, őrizzétek ezt a kincset...ti magatokkal és az ördöggel cimborálva alkusztok, szerelem és boldogság nélkül éldegéltek a kapcsolatotokban, közben pedig rám, rá, és rá vágytok...gyávák vagytok, de nektek kell ezzel együtt élni, és elszámolni amikor eljön az idő...én, ő és ő egyedül van, ki önszántából, ki elhagyva, ki vidáman, ki magányosan...

Mindannyiunknak megvan a maga élete amibe van ki beletörődik, míg más változtat.

Ahogy betipegtem a terembe már csak az első sorban volt hely. Lehuppantam, és meglepetésemre az oktató férfi személyében, a nuku értelem és érzelem wécés fazont ismertem fel. Furán nézett ki ahogy zavarában, kissé idétlen testtartással és járással flangált a táblák között, de valami különleges mégis volt benne ami odaszegezte a szemem. A téma nem különösebben nyűgözött le mivel már százszor hallottam előtte, így nem volt jobb dolgom, nézegettem a srác igen intellektuális kinézetét, aki alapjáraton végülis az esetem volt. Magas, sötét hajú, kissé borostás, de nekem valahogy mégis túl jófiúnak tűnt a cuki kis szemüvegében.

Délutánra megnyertük a cég igennagymenő német ajkú igazgatóját egy fergeteges motivációs beszédre. Igazán kényelmes volt ahogy az arcomba mászva németül szövegelt, és nekem olyan fejet kellett vágnom, mint egy nem létező udvarias orgazmusnál. Pont ez az a nyelv amit szívből rühellek az iskolai rossz élmények miatt, és ha csak egy szót is meghallok futkos rajtam a hideg, úgyhogy igencsak nehezemre esett az lelkesedés.

A teremben körülnézve az átlag életkor keményen verte a huszonegykettőt. Én már akkor is több voltam, ezért a cég fő profilja nem volt különösebb hatással rám. Ami egyébként nem volt más mint egy álomvilág lévetítése, egy vízió átadása, miszerint kevés munkával pár év alatt, átlagon felüli életet élhetsz, és magasan az átlagfizu feletti bevételre tehetsz szert. Még- még hiteles is lehetett volna egy olyan ember szájából aki LV öltönybe virított, LV övvel, cipővel, nyakkendővel…- Vajon az alsónadrágjai is LV volt? Sanszosan…- , de a szépségiparban eltöltött jó pár évem alatt, nagyon sok befolyásos és igen gazdag embert ismertem meg, ezért én ettől nem estem hasra. Ha nagyon akartam volna, már egy mérhetetlenül milliomos férfi felesége lennék, és rohadtul semmit nem csinálnék a pénzköltésen kívül. Külső szemlélőként éltem meg az eseményeket, de furcsa volt látni a sok csillogó tekintetet, ahogy saját magukkal elhitették azt, hogy ez az ember aki előttük szónokol a szárnyaló sasokról meg egyéb állatságokról, keveset dolgozott azért, hogy most a több milliós szerelésében itt áll előttük. Alapvetően igen gyorsan kiviláglott az, hogy nem az okos munkaerő volt nyerő ebben a rendszerben, hanem akik tudnak nagyot álmodni, sokkal nagyobbat mint akár a képességeik azt megengedik.

Este a cég bulit rendezett, így zöld üzleties ruhám lekerült, és egy visszafogott, de elegánsan szexi, arany ruha váltotta. A party helyszínét igyekeztek igazán exkluzívvá tenni, hogy még pozitívabb benyomást tegyenek az újoncokra, de ez engem kevésbé érdekelt. Bulizni akartam, legurítani pár italt, és ismerkedni. A tökéletes szingli estét akartam, amiben már évek óta nem volt részem. Nézelődtem, dumálgattam, így esett, hogy volt szerencsém belebotlani, a magas beosztású közvetlen felettesünkbe is, akiről az első benyomásom nem volt túl pozitív. És ez, a sokadig találkozásunk után sem változott. Sőt...még most sem. Ő volt Chars. Chars első ránézésre nem éppen egy vezető típus, nem túl férfias jelenség. Alacsony is, vékonyka is, de tulajdonképpen nem a külsőségek a legnagyobb baj vele, hanem a viselkedése. Például marha rosszul hazudik, és ez kurvára nem áll jól neki, bár ő maga azt hiszi profi, és ezt nem lehet észrevenni….A „csak azért szólok hozzád te szerencsétlen hülye két mondatot, mert így illik, egyébként azt sem tudom ki vagy, és nem is érdekel, mert szarok rád”- stílus, ezért pár mondatnál tovább nem is fecséreltem rá a drága időm, bár neki ez akkor nem lett volna ellenére.

Itt meg kell álljunk egy kicsit...ugyanis akkor tévedt a szemem elé az a férfi, aki ezen a napon már a sokadik meglepetést okozta nekem. Ki más mint a "wécés" fiú? Akit ezennel ideje más titulusba helyezni, hiszen az igazgatói kinevezését ünnepelték akkor este. Érdekelt. Nem. Nem azért mert megtudtam, hogy igazgató, magasról tettem rá. Hanem mert annyira zavaróan furcsának tűnt a személyisége, ami olyan különlegességet adott neki, hogy már már kiabált, derítsem ki, ki ő- mi ő valójában. Ezzel együtt valami megmagyarázhatatlan zárkózottságot éreztem rajta, ezért egyértelmű volt, ő nem az a kategória akihez odarongyolok, hellószia, nah mesélj, és nem is ő az akit ma estére keresek…Vele beszélgetni akartam. A szemébe nézni, figyelni, és beszélgetni. Oda akartam menni hozzá,de egyértelmű volt, hogy ő egy csendes szemlélődő, akiről nem lehet tudni, hogy vad, vagy vadász, ergo azt sem lehet tudni, hogy elmenekül, vagy lecsap, ha a közelébe mész. Gyorsan megbeszéltem magammal, hogy nem megyek sehova, maradok és várok, hiszen minden úgy lesz, ahogy….

Sok ezren reagáltak az írásomra, így gondoltam írok még 1…. esetleg 2 utózengét. Hogy a „nyílt levelet” ilyen szinten felkapták, az engem lep meg a legjobban. Mi sül ki egy laza, 20 percben összedobott firkából? Mondjuk az, hogy a közösségi és egyéb média „pöcegödre”, majd időről időre előveszi, kár, hogy a forrást elfelejtették megjelölni…Mindent félretéve: igazán jól esett, hogy láttam, mennyi embert sikerült megnevettetnem, kortól, nemtől függetlenül, és ez a lényeg. A velem egyetértés? Nem volt számomra érdekes és mérvadó, már amikor megírtam sem. Fütyiméregetés lenne, amit nem teszek.

Most sajna nem leszek olyan vicces mint előzőleg ( haha...puszcsi...vagy miket kell ide írnom ). Tudom, tudom...az előző sem volt vicces, mégis mit hiszek én magamról, mi? … :) Aki várja a visszaválaszt a férfi részről az soha nem fogja megkapni, ha csak nem valami önjelölt béjemvés, - akinek szintén beletapostam a tökéletes lelkébe – nem veszi a fáradtságot, és rittyent valamit. A képen látható Úr bizonyos források szerint még csak nem is Magyar, illetve az írást már korábban is lehetett olvasni, ahogy én is olvastam. Ezt – szerintem – valamikor, egy erősen másnapos, fejfájós, és akkor éppen nagyon kiábrándult tag írta, akinek előző este – sem – jött össze semmi, és kifakadt. Nah bumm. Van ilyen. Nekem is van „hirtelen” írásom, mondjuk azt nem másnaposan, hanem még aznaposan írtam. Tök vicces egyébként, mert szinte szó szerint józanul is úgy gondolom. Egészen gyanús is, mert néha 1-2 pálinka után rámtör, hogy szerelmes vagyok, másnap meg inkább, hmmm….mégsem….( nem...nincsenek alkohol problémáim, még mielőtt valaki megragadná a lényeget, és rámhívná a gyámhivatalt... )

A lényeg az egész történetben annyi, hogy rommá osztották ezt a storit olyan férfiak, akik az ő – látszólag - hibátlan személyiségével, és egyéniségével azonosulni tudnak, és mentséget gyártanak arra, hogy miért bénák a csajozásban, meg úgy egyáltalán az ismerkedésben. Magyarán, az írás ha kamu, ha nem...akkor is valós problémákat vet fel. Szuper jó egyébként, hogy ennyi *s-men van, meg vagyok nyugodva, de tényleg, mert ezek alapján mégsem kell pusztulnia az emberiségnek...

A Sass Danit amúgy láttátok milyen cuki? Tudjátok az a helyes fiú abból a főzős műsorból. Basszus, én ma láttam, és mennyire hülye vagyok már...? Én tényleg a kajákat néztem, rá már nem is emlékeztem...kár volt, pláne, hogy egy ételt sem csináltam meg. Igen, jól érzitek. Ez állatira az erdei témába vág, csak erősíteni akartam azokat, akik szerint baromi logikátlan vagyok. De, ha már a béjemvéssel nem kávézhatok, reméltem Danival talllláááán igen, aztán csak-csak ciki lett volna egy külön postot erre írnom, így meg jól elrejtem ide….

Vissza Zsuzsa, vissza! Oké, oké!

A negatív kommentelők felvetették, hogy érvtelen, buta kis pit.sa vagyok, és ez egy „védekező” írás volt... Felebarátaim...a „kis” szó miatt, minden bűnötök megbocsájtom...egy milfpuma létben élőnek, szivárványok cikáznak a testében ilyentől. A védekezős dologra sajnos nem tudok reagálni nektek, pedig szeretnék...valahol már írtam, hogy festett barna vagyok némi mesterséges intelligenciával, ezért nem jutott el feldolgozásra, hogy itt mire gondoltok, mivel, mit védtem...Amennyire követtem a megnyilvánulásokat, voltak bizony top kedvenceim. Például amikor sokan a pasi elérhetőségét kérték, - nem a vagyonod érdekel – címszavakkal....Fetrengtem amikor a keresztény hitgyülekezetet ajánlottak neki ismerkedésre, mindezt halálosan komoly kifejtéssel, de ugyanúgy sírvaröhögős rész az is, amikor felnőtt emberek azon vitatkoznak, milyen színű béjemvét vegyenek, hogy ne kelljen gyakran lemosni….sok derült pillanatom volt az elmúlt napokban, de elgondolkodtató is, amiket nem lehet 1-1 mondattal elintézni.

Több kritikát kaptam, hogy nem fejtettem ki eléggé és mélyen bizonyos dolgokat...akik követik a blogom, tudják, hogy tudok én fejtegetni...ha akarok...Elsők között tették fel azt a kérdést akik elkezdtek filozofálni, hogy 32 évesen, hogyan lehet ilyen menő, vezető beosztásban valaki? Lehet. Van ilyen. Ismerek ilyet, nem is egyet. De aki normális és nemcsak valami mondvacsinált vezető, az nem nyíg így, mert az erényei mellett, tisztában van a hibáival is, amiket ad 1, nem fél felvállalni, vagy éppen ad 2, pont kussol, de nagyon mélyen, és nem reklámozza magát meg a hülyeségeit.

Ámde...csakhogy…..és itt jön a probléma….amit a nem is tudom kinek, de orvosolni kellene végre, mert óriási gázok vannak belőle úgy a társadalomban, akárcsak a üzleti életben, hogy vannak olyan „rendszerek”, ahol nem 32 évesen, de érthetetlen módon, 22 évesen, akár gyerekként is lehet bárki „vezető”, mert el van nevezve így egy pocizó. Lehet most ezen puffogni, de a 20 on évesek nagy része manapság még gyerek, ha tetszik, ha nem. Tökmindegy ha annyi tapasztalatuk sincs az életben, egy szakmában, mint egy aranyhalnak, aki évek óta köröz egy akváriumban. Viszont a tapasztalat, és annak tudati hiányában, hogy mégis milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy valódi vezető, azért a manipulációt és a machiavellizmust igen szépen ki lehet tanulni, és a kemény munkához a megfelelő emberek seggnyalása is hozzá tartozik. Aki ezt a hármat alapszinten műveli...ő már minden gond nélkül lehet vezető, teljesen mindegy hány éves. A legviccesebb megjegyzéseket a „válaszomra” egyébként pont egy ilyen kasztból való csapatnál láttam. Nem is értettem a srácok felháborodását, hiszen még konkrét tanácsot is adtam nekik csajozásra. Szívesen. ( ha már eddig nem ment lehet hiba van a készülékben…) Ők azok, akik szinte „kopizva” vannak - látszólag – a tagról, akiről / akinek írtam, nem véletlenül tudtak ilyen szinten azonosulni vele….Kocsik, órák, luxuscuccok, szelfik hada önmagukról, aztán meg megy a pityergés, hogy nincs egy „normális” nő sem. Lehet most letámadni azzal, hogy no de én most ismeretlenül „látszatra” ítélek, de egy nő, aki ismerkedni akar, az tán nem?Ahogy a férfi is…Erről a típusról amúgy Csernus is oldalakon át írt, egy valós „fajról”, problémáról beszélgetünk.

Látta valaki ilyen pasik „motivációs” tábláját, füzetét, akármit? Én igen...nem is egynek...Szabó Péter jelenség azokhoz képest fittyfiritty. Ismételve önmagam, hogy mik is szerepelnek rajta…: a bizonyos kocsik, órák, kiegészítve utazások, kacsalábon forgó paloták, luxus üdülőhelyen vonagló nők képei...a család? Vagy gyerek? Na ne viccelődjünk már...Akkor a betyár úristenit...elárulná nekem valaki, hogy ilyen „férfiak” - igen...idézőjelben férfiak –, miért ácsingóznak „normális” élet- nő után, amikor ők kicsit sem akarnak így élni? Hiszen ők a x ezerből 1 akarnak lenni, azok a bizonyos nagyonsikeresek….a Wall Street farkasától pedig iszonyatosan hosszú ám az út a sz@ros pelenkáig…már ha van egyáltalán...

Alapvetően egy idősebb generációs vezetői társadalom a felelős ezeknek a fiatalembereknek az elkorcsosulásáért, mert sok minden mellett nem árulnak el nekik egy titkot – hiszen akkor a termelő gépezetben nem lennének olyan hatékonyak- hogy az életnek a munkán kívül még számtalan más területe van, és ha valaki nem igyekszik az egyensúlyra, cseszheti az egészet. Lehet valaki menő vállalkozó, ha nem jó pár, barát, szülő, akármi...Alapvetően az ilyen helyek a nárcizmus melegágyai, amikor önmagukat és egymást rommá motiválva, mindig többet, és jobbat akarnak. Több pénz, nagyobb luxus, jobb autó, nagyobb ház...a határ a csillagos ég, közben pillanatnyi örömökön túl nem sokra képesek, azonnal mennek tovább, hiszen mindig forog a több-jobb-nagyobb kerék, és nincs megállás, kiszállás. Ezek az emberek rendszerint olyanokat tekintenek példaképnek és emelnek piedesztálra 1-1 „sikerük” miatt, akiknek lehet, hogy az élete többi részével még csak véletlenül sem tudnának azonosulni, sőt, még a létezést is elszégyellenék. Hogy van e ezzel baj? Alapvetően NINCS. De akkor elégedjünk már meg azzal a nővel, aki passzol az ilyenhez, és ne siránkozzunk látványosan olyan valamiért / valakiért, ami még csak nem is férne bele az életünkbe, mert annak ára van, amit ezek a fickók nem akarnak megfizetni. - kevesebb munka, kevesebb pénz, kevesebb buli, több törődés, önismeret, és tudás a szeretetre….-

Aztán a következő ilyen sarkos pont volt a kommentelőknél és sokan ugrottak rá, hogy leírtam SZINGLI anyuka vagyok. Mert mégis, hogy képzelem, hogy egyedülálló anyaként én így „osztom az észt”? Leírom én néktek, hogy, hogy gondolom, de egy következő postban...kifejtve...Ezzel kapcsolatosan azonban sokkal okosabb lettem. Elöljáróba csak annyit, a szingliség bűn, a szingli anyuka lét pedig főben járó bűn!

Ahogy kiszálltunk az autóból és megláttam az épületet ahova a legelső munkahelyi oktatásomra mentünk, nem pont egy nagyon komoly cég benyomását keltette. Leginkább olyan volt mint valami lehetetlen vasutas vityilló. Az idő is borús volt, a korai keléstől a kedvem sem volt valami röppentyűs, de a legnagyobb problémáim nem ezek voltak. Hanem az, hogy majdnem bepisiltem.

Belépve az ajtón a szemem sietve körbe körbe járt, hol látok egy wc feliratú táblát, vagy legalábbis egy embert, aki láthatóan otthonosan mozog és a segítségemre tud lenni ebben az igen komoly problémában. Tipegtem a lépcsőn a zöld biznisz womenes göncömben, és még inkább elveszettnek éreztem magam az alaksorba leérve, ahol az oktató terem volt. Akkor már nem gondolkoztam túl sokat, odaléptem a legelső emberhez akibe belebotlottam. Ő történetesen egy egészen jóképű pasas volt. Szigorú sötétkék öltönyben feszített, a korát nehezen tudtam volna megsaccolni. Volt benne egy kisfiús „báj”, de ugyanakkor már a férfiasság korai jelei is látszottak rajta. A mondatot ami elhangzott a számból, nem cicomáztam túl:

-Szia! Tudnál nekem segíteni merre van a mosdó?

Hideg kék szemével tökéletesen értelmetlenül bámult az arcomba, mint akinek fogalma sincs miről beszélek. Hosszú másodpercekig némán néztünk egymásra, és mivel a cégnek külföldi érdekeltségei is vannak, lefuttattam az agyamban, hogy ő tuti nem magyar, és fogalma sincs miről dumálok. Máskülönben ennyire értetlenül nem nézhet ki a fejéből. Mire a gondolatmenetem végére értem a férfi mégiscsak megszólalt, magyarul.

- Tovább egyenesen, majd balra.

A hangja pont olyan rideg, és érzelemmentes volt mint az egész addigi benyomásom róla. Az igazság az, hogy ott, akkor, pont annyira volt hatással rám mint egy légy, ami zavar, de miután lecsapod már azt is elfelejted, hogy egyáltalán a világon volt. Pár perc múlva a tükör előtt , a hajam és a sminkem igazítva és már megkönnyebbülve, egészen másfajta gondolatok foglalkoztattak.

2012 tavaszát írtuk. Előző év őszén lett vége egy több éves kapcsolatomnak, a gyászidőszakomnak már vége volt. Hónapok óta csak vegetáltam. Egy közepesen rossz szexen, egy félmeleg művészemberen akit egy társkeresőn kukáztam össze, meg egy totál defektes felettesen kívül, akivel valami eszement pszichodrámában éltünk, nem volt más pasi élményem hosszú hónapok óta...Szánalmas volt a helyzet, kár is tovább ragozni. Párkapcsolat mint olyan egyelőre nem hiányzott, de éreztem valamerre lépnem kell mert kezdek befordulni, és ennyi erővel már lassan zárdába is vonulhatok. Hiányzott az őrület, a szenvedély, az érintések, a buja végigszexelt éjszakák mélyebb érzelmek nélkül. Hiányzott, hogy érezzem nő vagyok. Nagybetűvel! Hogy kívánnak, hogy megvesznek értem. Hogy beletúrnak a hajamba, hogy csókolják az ajkam, miközben elbódulok a férfias illattól…Akkor még csak nem is sejtettem, hogy azután a nap után, már soha semmi nem lesz olyan mint régen...Hogy is lehetne? Gyarló emberi gondolat volt ez, hiszen minden változik. Csak a nem mindegy az, hogy milyen irányba, és mekkora kilengéssel....

Folytköv.

Ha volnál az ágy belső felén aludnék, távol az ajtótól, mert van egy paranoiám…ha jönne egy rablógyilkos, mivel te vagy kívül, ezért először téged ölne meg. Így nyernék még egy percet az életemből, hogy két sikoltás között elbúcsúzhassak mindentől amit szerettem. De túl sok minden van...piszok rövid lenne az az egy lélegzetvétel. Nem, ne mond azt, hogy és mi van ha az ablakon jön? Mert most ezt mondanád...Ott nem jön, csak az ajtón! Mert a paranoiámban ez van, ott jön és kész!

Ha volnál….
reggel rád pillantanék ahogy alszol, figyelném a szád, az arcod ami annyira békés. Ilyenkor nincs rajtad a dac, a büszkeség – no meg a hülyeség – álarca, amit egész nap magadon viselsz. Nézném a vállad amibe belemarkolnék, a karod amibe belecsimpaszkodnék, cirógatnám a borostád, vágyakoznék utánad, nagy szoros ölelésben beléd olvadnék. És akarnék a fejedbe belepiszkálni, átrendezni a gondolataid mint egy könyvespolcot, hogy csak engem akarj. Örökre...

Ha volnál….
halkan osonnék mellőled, hogy fel ne keltselek, de holtbiztos, hogy belerúgnék az ágyba. Némán jajveszékelnék, hogy mennyire fáj a lábam, és amúgy is milyen szerencsétlen vagyok, remélem nem ébredtél fel?! Vonakodva állnék be a zuhany alá, mert még érzem magamon az illatod. Nem akarom lemosni, mert szeretem. Ez csak a tiéd, senki másé. Belemászik az orromba, elveszek benne, beleszimatolok a saját karomba, hogy még jobban érezzem, és ezzel elkezdenek villogni az este képei szemem előtt...visszamennék melléd az ágyba….ha itt volnál….

Ha volnál…
tennék fel egy kávét. Közben készülődnék, magamról elfeledkezve dübörögnék a lúdtalpammal, még kettővel alattunk is hallanák, ahogy mászkálok. Tuti, hogy a szempillaspiráloznék miközben a kotyogó beindul. Mormicolnék, hogy megyek, megyek, csak még gyorsan befejezem, de mire odaérnék természetesen kicsit kifutna, és a kellemes kávé illat keveredne egy fura égett szaggal. Ahh…képtelen vagyok igazságosan elosztani a két bögrényi feketét, utólag borogatni pedig nem merem, mert félek a forrázástól, így az egyikünk mindig többet inna.

Ha volnál….
csinálnék neked reggelit. Ahogy kenem a kenyeret a kés kiesik a kezemből, és csörömpölve landol a padlón. Basszus, ezt nem hiszem el, de béna vagyok! Ekkor támolyognál elő egy boxerban, ásítva, beszűkült szemmel. Mosolyognék. Szentimentális, szerelmes gondolatok támadnák meg az agyam, annyira mondanám, hogy de örülök neked és remélem, hogy életem végéig minden reggel így indul! És nem rúgok bele többé az ágyba, és nem futtatom ki a kávét, és nem ejtem le a kést, csak kezdjünk minden napot így...persze másnap ugyan úgy belerúgok az ágyba, ugyan úgy kifut a kávé, ugyan úgy leejtem a kést, ezt te pontosan tudod, de nem zavar téged, mert szeretsz, és tudod, hogy ezek hozzám tartoznak.
De nem szólnánk semmit, mert reggel nem szeretünk beszélgetni csak némán készülni a napra, egy alig hallható jó reggelt, egy leheletnyi puszi, egy ölelés, és tíz másodperces hátsimi után, amit tudod, hogy szeretek, és amiért cserébe hálásan dorombolok.

Ha volnál….
amíg zuhanyzol írnék egy cetlit valami vicces szöveggel, és a kabátzsebedbe rejteném. Ismersz milyen csúnyán írok, és amikor napközben megtalálod a legnagyobb kihívás az lenne, hogy kibogarászd mi van rajta, majd hangosan felnevetnél, hogy milyen kis hülye vagyok, de legalább a tiéd. Büszkén mosolyognál, aztán cseten dobnál egy szívet, és leírnád, hogy este bizony mi szeretkezni fogunk, mert olyan nagyon imádsz engem, és én olyan boldog lennék...ha volnál….

Megjegyzés: / az egész sorozaton belül próbálom kerülni a túlzó orvosi, és pszichológiai kifejezéseket amennyire lehet, mert azzal nem segítek, ha nem értitek miről írok, aztán be kell ütni guguliba, és elvonja a figyelmeteket.. /