Ha volnál az ágy belső felén aludnék, távol az ajtótól, mert van egy paranoiám…ha jönne egy rablógyilkos, mivel te vagy kívül, ezért először téged ölne meg. Így nyernék még egy percet az életemből, hogy két sikoltás között elbúcsúzhassak mindentől amit szerettem. De túl sok minden van...piszok rövid lenne az az egy lélegzetvétel. Nem, ne mond azt, hogy és mi van ha az ablakon jön? Mert most ezt mondanád...Ott nem jön, csak az ajtón! Mert a paranoiámban ez van, ott jön és kész!

Ha volnál….
reggel rád pillantanék ahogy alszol, figyelném a szád, az arcod ami annyira békés. Ilyenkor nincs rajtad a dac, a büszkeség – no meg a hülyeség – álarca, amit egész nap magadon viselsz. Nézném a vállad amibe belemarkolnék, a karod amibe belecsimpaszkodnék, cirógatnám a borostád, vágyakoznék utánad, nagy szoros ölelésben beléd olvadnék. És akarnék a fejedbe belepiszkálni, átrendezni a gondolataid mint egy könyvespolcot, hogy csak engem akarj. Örökre...

Ha volnál….
halkan osonnék mellőled, hogy fel ne keltselek, de holtbiztos, hogy belerúgnék az ágyba. Némán jajveszékelnék, hogy mennyire fáj a lábam, és amúgy is milyen szerencsétlen vagyok, remélem nem ébredtél fel?! Vonakodva állnék be a zuhany alá, mert még érzem magamon az illatod. Nem akarom lemosni, mert szeretem. Ez csak a tiéd, senki másé. Belemászik az orromba, elveszek benne, beleszimatolok a saját karomba, hogy még jobban érezzem, és ezzel elkezdenek villogni az este képei szemem előtt...visszamennék melléd az ágyba….ha itt volnál….

Ha volnál…
tennék fel egy kávét. Közben készülődnék, magamról elfeledkezve dübörögnék a lúdtalpammal, még kettővel alattunk is hallanák, ahogy mászkálok. Tuti, hogy a szempillaspiráloznék miközben a kotyogó beindul. Mormicolnék, hogy megyek, megyek, csak még gyorsan befejezem, de mire odaérnék természetesen kicsit kifutna, és a kellemes kávé illat keveredne egy fura égett szaggal. Ahh…képtelen vagyok igazságosan elosztani a két bögrényi feketét, utólag borogatni pedig nem merem, mert félek a forrázástól, így az egyikünk mindig többet inna.

Ha volnál….
csinálnék neked reggelit. Ahogy kenem a kenyeret a kés kiesik a kezemből, és csörömpölve landol a padlón. Basszus, ezt nem hiszem el, de béna vagyok! Ekkor támolyognál elő egy boxerban, ásítva, beszűkült szemmel. Mosolyognék. Szentimentális, szerelmes gondolatok támadnák meg az agyam, annyira mondanám, hogy de örülök neked és remélem, hogy életem végéig minden reggel így indul! És nem rúgok bele többé az ágyba, és nem futtatom ki a kávét, és nem ejtem le a kést, csak kezdjünk minden napot így...persze másnap ugyan úgy belerúgok az ágyba, ugyan úgy kifut a kávé, ugyan úgy leejtem a kést, ezt te pontosan tudod, de nem zavar téged, mert szeretsz, és tudod, hogy ezek hozzám tartoznak.
De nem szólnánk semmit, mert reggel nem szeretünk beszélgetni csak némán készülni a napra, egy alig hallható jó reggelt, egy leheletnyi puszi, egy ölelés, és tíz másodperces hátsimi után, amit tudod, hogy szeretek, és amiért cserébe hálásan dorombolok.

Ha volnál….
amíg zuhanyzol írnék egy cetlit valami vicces szöveggel, és a kabátzsebedbe rejteném. Ismersz milyen csúnyán írok, és amikor napközben megtalálod a legnagyobb kihívás az lenne, hogy kibogarászd mi van rajta, majd hangosan felnevetnél, hogy milyen kis hülye vagyok, de legalább a tiéd. Büszkén mosolyognál, aztán cseten dobnál egy szívet, és leírnád, hogy este bizony mi szeretkezni fogunk, mert olyan nagyon imádsz engem, és én olyan boldog lennék...ha volnál….