Aztán tudjátok mi történik akkor, ha kiderül, hogy a környezetünkben valaki tényleg beteg? Végigmegyünk egy úton ahol olyan megállók vannak mint felismerés, megdöbbenés, feloldozás, kutakodás, reményvesztettség, reménykedés, depresszió...magunkba zuhanás, hibáztatás, erő, gyengeség, őrlődés, a végén a beteg áldozataként talán a gyógyulás….vagy örök, gyógyíthatatlan sérülések.

Pár évvel ezelőtt belépett valaki az életembe, bár ha a pontos szituációt kellene lefestenem, szó szerint én toppantam elé. Ha az akkori érzetem kellene most leírni, az talán annyi lenne, hogy elbűvölt. Olyan férfit ismertem meg benne amilyet még soha azelőtt – és milyen igaz volt az akkori érzés…-. Rendkívül intelligens volt, udvarias, kifejezetten alfahím jegyekkel. Erős, magabiztos, aki mellett mindig nyugalomra találtam akár hányszor találkoztunk. Ehhez hozzájött az, hogy ugyan nem a legjobb pasi volt akit életemben láttam, de volt egy magas szintű igényessége, egy olyan különleges kisugárzással, ami mint egy férfi szirén csalogatott és vonzott magához, hogy ismerjem meg.

Nagyjából 7-8 hónapig tartott ez a bizonyos lila ködös állapot. Így alapból nem tűnik soknak, de ez az időszak éppen elegendő volt ahhoz, hogy elkezdjek ragaszkodni hozzá, és megszeressem. Azt, hogy beleszeretni szándékosan nem írom, mert abba már a mai eszemmel egyáltalán nem vagyok biztos, ha a komplett „pszichológia térképet” nézem ez kapcsán.

Ennyi idő elteltével kezdtek kijönni olyan tulajdonságai, ami eltért attól, amit addig tapasztaltam. Irányítani akart bizonyos dolgokban, csak az ő gondolatai, és cselekedetei voltak a helyesek. Elkezdett bírálni, és kioktatni, mindezt minősíthetetlen, lekezelő stílusban, ráadásul időről időre olyan érzetem támadt, mintha próbálna manipulálni, de erre akkoriban azt hittem beképzelem. De kétségtelenül hibázott...velem hibázott, mert egészen addig ahhoz volt szokva, hogy az emberek, a nők...körülötte, meghunyászkodva azt teszik amit mond. Hogy ne túl nőiesen fejezzem ki magam, nekem meg nagy a pofám, és ha úgy érzem igazságtalanság ér, nem megyek a szomszédba, hogy megvédjenek, megteszem én azt, ahogy ez vele szemben is megtörtént. Ez volt az a pont, hogy visszavett, és némileg kezdett eltávolodni tőlem, innentől kerültünk bele egy se veled se nélküled drámába. Hol összevesztünk, hol meg összebújtunk, így ment ez évekig.

A viták, a veszekedések aztán kezdtek sokasodni, az ő kommunikációja egyre agresszívabb lett, egyértelműen érezhető volt, minden, ami nem úgy történik ahogy ő akarja, tőlem, a világtól való támadásnak vette, és erre olyan szintű szóbeli golyózáporral reagált, hogy még egy effektív erős nőnek – nekem - is képes volt vele megtépázni az önbecsülésem, és a nőiességem. Ennek ellenére mégis ragaszkodtam hozzá. Az eszemmel tudtam, hogy ez nem normális állapot, de csak simán azt gondoltam kapcsolatfüggő vagyok. Ez sem egy jó dolog, sőt...de már a történet teljes tudatában bár csak ennyi lett volna.

Aztán eljött egy pont amikor hosszú hónapokra elváltak útjaink, mert nekem elegem lett az állandó cirkuszokból, a stílusából, az irányítási mániájából, és folytonos beszólásaiból. Az első pár nélküle töltött hónap olyan volt mint egy kínszenvedés. Folyton azt vártam majd csak ír...keres...Bár az érzelmek terén sosem volt valami önkifejező - én ezt zárkózottságnak tudtam be...ma már tudom,hogy tévesen - , ennek ellenére eleinte állandóan reménykedtem valami őszinte emberi kirohanásban, mondjuk, hogy hiányzom, vagy akármi….ez persze sosem történt meg, hiszem az elválásunk előtt a mérhetetlenül magas egojába akkorát hasítottam mint még soha senki az életében előttem, és nemhogy a hiány érezte nem volt meg velem kapcsoltban, de annyira meggyűlölt, hogy legszívesebben elásott volna egy gödörbe, de olyan mélyen, hogy soha senki ne találjon rám. Ahogy teltek a hónapok én lenyugodtam és bár borzalmasan fájt, de összeszedtem magam. Rájöttem, hogy nélküle is van élet, sőt, kifejezetten nyugalmas élet.

Hogy hogysem előkerült - mert ő akkor éppen úgy akarta - én visszaengedtem az életembe, és már nem csak az enyémbe – hiszen a kezdetektől évek teltek el- hanem a lányom életébe is. A „újra” ismerkedés döcögősen indult, ellenben pár hónap elteltével újra kezdtem benne felfedezni azt a férfit, aki a kapcsoltunk elején volt. Pár hónapig aztán megint happy volt, minden szép és jó….pár hónapig….

Aztán kezdődött a régi nóta...ő jól kitalálta, hogy milyen módon éljük „együtt” az életünket – amolyan együtt se, külön se...”hivatalosan” se...de mégis együtt...hűséggel se…elkötelezettséggel se...de mégis együtt…. - Nekem ez több okból sem felet meg. Nem felet meg, mert a múltunkban éviekig ezt játszottuk, nem vezetett semmi jóra. Plusz nekem már ott volt valaki, életem legfontosabb része a gyerekem, akit nem akartam egy ilyen hülyeféle kapcsoltban belerántani, így természetesen döntés elé állítottam. Egyértelmű válsz nem volt, himi – humi, jobbra balra. És itt kezdődtek igazán a komoly bajok, nem csak nála, nálunk, de nálam is, kezdtem fáradni. Hónapokig hagytam magam manipulálni...hol közelebb rántott magához, hol ellökött. Hol meggyőződéssel beszélt arról, hogy van jövőnk, hol teljesen kizártnak tartotta. Én már lassan azt sem tudtam, hogy mi a fene történik, egyszerűen nem értettem semmit. Akkor már más nője is volt mellettem, persze több „bizonyítékom” volt ellene, de ezekre mindig csak azt mondta, hogy az én rögeszmém, kombinálok, meg összeesküvés elméleteket gyártok. Példának okáért, az akkor 18 hós gyerekem a kádjából szedegette ki a platina szőke hajszálakat, de nyilván ez is csak illúzió volt...szerinte... Az eszemmel tudtam, hogy mi zajlik körülöttem, mégis valami olyan megmagyarázhatatlan kerékben tekeregtem amiből nem volt kiút. Egyre többször hazugságon kaptam, egyre több simlis dolga lett. Számtalan olyan eset történt, hogy megbeszéltünk bizonyos dolgokat, de ő később nem emlékezett rá, és engem állított be idiótának – és volt alkalom amikor kétségbe is vontam a saját agyam állapotát…- miszerint mi nem is beszéltünk előzőleg az adott témáról. Tudtam, éreztem, hogy valami nem stimmel vele, de hiába próbáltam a közvetlen környezetemmel beszélni erről, néha az volt a benyomásom, hogy teljesen hülyének néznek, és úgy hiszik felfújom az egészet. Ahogy az ő közvetlen környezete sem értett engem, állandóan azt hallgattam, hogy nem vagyok vele elég türelmes, mert nekem valahol el kellett volna tűrnöm a folyamatos megalázását, hiszen szegény mennyit dolgozik, attól stresszes, és seggfej sokszor. Az i re ott vágtam rá a pontot amikor szintén kiderült simlis nőügye, és nem mellesleg szintén valami újabb vita alkalmával amikor nem azt mondtam amit hallani akart közölte velem, hogy egy „szerencsétlen barom vagyok, egy szellemi nulla...”. Majd amikor rá egy hetére próbáltam vele normálisan, nyugodtan megbeszélni ezt a dolgot, az arcomba vágta, hogy ő ilyet nem mondott….Ez volt az a pont, hogy megmondtam neki, eltakarodhat a fenébe, engem tovább nem fog kínozni.

Borzalmas hónapok következtek. Szintén sokan nem értették én miért nem akarok vele még csak beszélni sem….továbbra is úgy szólt a fáma, én fújom fel, én vagyok önző, én vagyok valami -féle „bolond” - aki ki van akadva azon, hogy „én nem kellek neki”. Ha akkor nem küldöm el, hogy meddig tartott volna még mellettem mást is...fene se tudja...vagy engem tartott mellette? Pláne passzolom. Tudtam, hogy valami nem okés, de egyszerűen egy komplett zűrzavar kellős közepén találtam magam, amiből nem tudtam merre van a kiút, míg sokan azt próbálták akarattal, meg akaratlanul is belém verni, hogy vele szemben én vagyok a nem normális, és én nem cselekszem helyesen.

Akkoriban beszélgettem egy pszichológussal akinek mondtam pár dolgot a viselkedéséről, a kapcsoltunkról, és akkor csillant fel először a remény nálam, hogy talán mégsem velem van a baj – holott valahol mindig is tudtam, a környezet ásása ellenére is... - mert a pszichológus a példáim után azt mondta, hogy egyértelműen patológiai eset, és el kellene mennie vizsgálatra...némi megkönnyebbülést éreztem saját részről, de aztán megint csak elbizonytalanodtam, hiszen ő már évek óta járt egy „sztár” pszichológushoz, aki ilyesmit viszont nem állapított meg nála.

Teltek a hónapok, én továbbra sem értettem semmit már belőle, és a viselkedéséből. Természetesen időközben előkerült a szőke hajszál tulajdonosa is, nagy hazugság, és vetítés maszlag dobozva csomagolva mint a szerető személye, majd 1 hónap múlva mint a „pár” személye, aztán x hónap múlva mint az ex személye, és én valahol mélységes sajnálatot éreztem a lány iránt – holott őt sem kell azért félteni ...- hogy nagy valószínűséggel, sokáig ugyan azt gondolta róla amit én...hogy egy megbízható, őszinte, alfahím…mert ugyan azt csinálta vele, amit velem, ráadásul neki kábé fogalmas sem volt róla, hogy mi sokáig ketten voltunk...

Tekintve, hogy időközben – kezdetektől 4 év telt el – végkimerülésig belefáradtam abba, hogy megértsem őt, még a gondolatot is elengedtem, mert amin nem tudsz változtatni azt fogadd el. Elfogadtam – bár nagyon nehezen –, hogy ő ilyen, és elkezdtem magamon dolgozni. Ahogy egyre jobban visszaépítettem az önbecsülésem, természetesen úgy romlott mégjobban a kapcsolatunk, mert én már képes voltam egy nagyon nehéz tükröt emelni elé, ami viszont nagyon nem tetszett neki. Így utólag érdekes látni például az emailezgetésünk, hogy-hogyan változtak meg az erőviszonyok, hogyan veszítette el a talajt a lába alól. Aztán egy idő után már ennek a tükörnek a tartására sem vettem a fáradtságot, egész egyszerűen nem érdekelt, éltem az életem, és építettem tovább magam, őt pedig elengedtem gondoltban is.

Tekintve, hogy elég sokat foglalkozom pszichológiával, emberi természettel, kapcsotokkal, sokat olvasok is ebben témában. Így történt az is, hogy belefutottam egy cikkbe, ahol a nárcisztikus személyiségzavaros embereket tárgyalták. Meglehetősen furcsa dolgokat olvastam ott, és nem csak a nárci zavarosokról, de az ő „áldozataikról”, áldozataik érzésről is. Helyesbítek...nem furcsa, inkább kifejezetten ismerős dolgokat...így elkezdődött a kíváncsiságom, irgalmatlan mennyiségű anyagot elolvastam erről a betegségről, cikkeket, könyveket, tanulmányokat, videó anyagokat hallgattam, és megdöbbenve láttam, mennyi KONKRÉTAN UGYANAZ a szituáció, de még mondat is elhangzott nálunk, ami tipikus nárci jegynek mondható...így hát közel 5 év alatt minden értelmet nyert, és egy új „értelem” indult el az életemben.

A közvélemény alapjáraton elég keveset tud erről az igen súlyos betegségről, - és alapvetően más személyiség zavarról is- ami embereket, családokat tesz tönkre, de ez a „tudatlanság” érthető. Nekem sem volt még csak ötlet gyanánt sem a fejembe, hogy beírok mondatokat a gugliba, aztán majdcsak dob rá valamit...amellett, hogy kevés például a magyarra fordított szakvélemény, könyv, az „önjelölt ”nárci szakértő meg véleményem szerint túl sok, akik olyan mélységig mennek bele a beteg, és az áldozat pszichológiájába, ami már erősen nem lenne az ő feladatuk, hiszen nem véletlenül tartják súlyos, pszichés betegségnek. Ezzel sokszor nagyobb károkat okoznak, mint hasznot, főleg azok a nem gyógyult, rossz állapotban lévő áldozatok, akik együtt ötletelve próbálnak segíteni, szintén nem gyógyult, rossz állapotban lévő áldozatokon, helyenként a realitás teljes elveszítésével.

A célom az, hogy tisztába tegyük ezt a nárci dolgot. Beszélünk itt a nárcizmus kialakulásáról, viselkedési mintákról, áldozatokról, terápiákról, mivel nem vagyok nárci szakértő, hiszen nem vagyok orvos...ezért természetesen könyveket, szakvéleményeket is segítségül hívok a saját tapasztalataimon túl, de hogy némileg „új” információkkal is tudjak szolgálni ez ügyben még azoknak is akik alapvetően képben vannak a betegséggel – nincsenek túl sokan... – cikk sorozat indul, ahol pszichológusokkal, pszichiáterekkel – és a másik vonulaton- „spirituális szakemberekkel”, természetgyógyászokkal diskurálok a témában.